ha nem te vagy a következő steve jobs, de szeretnél boldogulni a munkahelyeden...

kócsolom!

ki ez itt és mit pánikol?!

2018. április 08. - bandirepublic

Mindig is irigyeltem azokat, akik már gyerekkorukban tudták, mi lesz belőlük. Akik kétségek nélkül határozottan és tudatosan felépítették maguknak a tökéletes karriert.

Én nem voltam ilyen. Forma 1-es pilóta szerettem volna lenni, de ez az újpesti panelből, első generációs értelmiségi szülők elsőszülött fiaként nem igazán tűnt opciónak. A másik álmom hivatás tekintetében az volt, hogy egy szimpatikus abszolút monarchiában én legyek a király legjobb barátja és tanácsadója. Ez a 80-as évek Magyarországában picit irreális ambíció volt, de most, hogy már néhány éve Svédországban élek kezd pislákolni a remény lángja.

Tisztán emlékszem, kamasz koromban semmi mást nem kívántam magamnak, csak hogy legyek már 30 éves, akire mindenki hallgat, mert őszül a haja és szemüveges!

Tényleg csak ennyire voltam képes a célkitűzések terén, de legalább annyit elmondhatok, hogy korán őszülni kezdtem és lett olvasó szemüvegem. Minden vágyam teljesült, kár hogy elfelejtettem valami értelmesebbet is kívánni…

bandi.jpg

Rengeteg energiám volt az óvodában. A pedagógus azt tanácsolta a szüleimnek, hogy jobb lenne elvinni engem sportolni, nehogy bűnöző legyek! Így kezdtem el 6 évesen napi rendszerességgel lejárni az uszodába. Egészen 18 éves koromig versenyszerűen vizilabdáztam. Soha nem voltam kiugró tehetség, nem is én voltam a legszorgalmasabb, de imádtam a csapat tagja lenni, rengeteget tanultam, jellemformáló volt az egész.

Több mint 20 éve dolgozom – sokkal kevésbé egzotikus munkakörökben, mint amelyekről álmodoztam.

A hagyományokkal ellentétben viszonylag idősen, szerteágazó élet- és munkatapasztalatok birtokában vetettem bele magam csak a multinacionális cégek világába. A legtöbben hamvas 21 évesként, a főiskola után azonnal megkezdik az ígéretes pályafutásukat. Az első tíz évben én a saját utamat kerestem ahelyett, hogy a nagyvállalat fogaskerekei közt csiszolódtam volna simára.

Voltam – a teljesség igénye nélkül – esztergályos, szállodai recepciós, kidobó, kocsmáros, üzletvezető és romkocsma-tulajdonos, büfés, beteg- és hullaszállító, sofőr, műfordító, rendőrhadnagy, EU-s project manager a Belügyminisztériumban, ügyfélszolgálatos az önkormányzatban. Elvégeztem a Rendőrtiszti- majd a Budapesti Gazdasági Főiskolát. Bűnöző helyett bűnüldöző lettem. Éltem másfél évig Izraelben, amiből fél évet egy kibucban töltöttem. Szerteágazó kihívások elé állított az élet, de a legerősebb az volt, hogy az ügyfélszolgálaton ne essek le a székről a röhögéstől amikor az egyik bérlő bemutatkozott: - Végh Béla vagyok.

Talán nehéz felfedezni a irányt, de hiszek abban, hogy minden mindennel összefügg, és ha összekötöm a pontokat, a múltam állomásait, akkor egy értelmes kép rajzolódik majd ki a végén.

Mivel nem találtam meg az igazi munkát, úgy éreztem, egyetlen lehetőség maradt: csatlakoztam egy óriási amerikai nemzetközi vállalat budapesti pénzügyi szolgáltató központjához. Minden barátom csodálkozott, hogy mit keresek én egy multinacionális cégnél, hiszen ismertek; nálam is jobban tudták, hogy nem illek bele ebbe a környezetbe.

Én azonban elhatároztam, hogy magamat adom, keményen fogok dolgozni, mindent beleadok, és meglátjuk, mi történik.

Az elmúlt 13 évben már a harmadik Fortune 500 cégnél vagyok közgazdász, és – kívülről szemlélve – elég jól mennek a dolgok. Másfél év után csoportvezető lettem, azóta szinte végig öt-nyolc fős csapatokat vezettem. A recruitment rohamosztag tagjakánt körülbelül száz jelölttel tartottam állás interjút.  A cég kifizetett nekem egy mesterdiplomát egy oxfordi székhelyű angol egyetemen, ahol International Business szakon végeztem – munka mellett. Az elmúlt években olyan virtuális csapatokért voltam felelős, ahol a dolgozók különböző országokban élnek. Voltak beosztottaim at Egyesült Királyságbanban, Litvániában, Izraelben, Indiában és Svédországban.

Jelenleg egy projektet vezetek, melynek célja, hogy a cég összes könyveléssel kapcsolatos tevékenységét egy prágai szolgáltatóközpontba költöztessünk. Nincsenek közvetlen beosztottaim, de rengeteg emberrel vagyok kapcsolatban a régióból (EMEA: Európa, Közel-Kelet, Afrika). Viszonylag sokat utazom, néha egzotikusabb helyekre is. A fizetésem rendben van, tényleg jól néz ki minden kívülről.

Ha kifordítanál, akkor viszont látnád azt a sok szenvedést, amin keresztül kellett mennem eddig. Az első pánik rohamom  2010 környékén volt a munkahelyemen. Egészen biztos voltam benne, hogy szívrohamot kaptam. Az üzemorvos gyorsan érkezett és az EKG után megnyugtatott: Hetente több ilyet, látok, nyugi, ez a stressz miatt van” – mondta.

Akkoriban ismerkedtem meg a kiégés fogalmával. Kognitív terápiára jártam, de soha többé nem lettem újra olyan, mint előtte. 35 évesen kellet rádöbbennem, hogy nem vagyok golyóálló. Ezt rendkívül nehezen emésztettem  meg, évekig szégyelltem erről bárkinek beszélni, a munkahelyen titkoltam a dolgot, és próbáltam „normálisnak” látszani. Azt hittem, gyenge vagyok, hogy velem van a gond.

Elkezdtem részletesen megfigyelni a környezetemet, a sikeres embereket a cégnél. Érdeklődésem középpontjába a szereplők motivációja és megküzdési stratégiái kerültek.

Közben apa lettem, Stockholmba költöztünk a családommal, ahol 40 éves koromra utolért a midlife crisis. Teljesen szétestem. Folytatódtak a pánikrohamok, sokat szorongtam, előfordult, hogy az éjszaka közepén mellkasi fájdalommal és 200-as pulzussal riadtam föl. Kétszer is megjártam a sürgősségi osztályt kardiológiai panaszokkal, pedig fizikailag teljesen egészséges voltam. Viszont rettegtem attól, hogy megöl ez a kompetitív környezet, amelyben továbbra is ugyanúgy kellett teljesítenem.

Egy kétéves pszichoterápia következett. Az életem minden elemét mérlegre tettem. Tényleg így akarom leélni az életem második felét is? Ki vagyok én igazából? Mi az, ami igazán fontos nekem? Hogyan lehetek a leginkább önmagam? Hogyan segíthetek másoknak? Miként oszthatom meg a tapasztalataimat? Kemény meló volt, de megérte.

Azt hiszem, mostanra sikerült irányba tenni magam. Továbbra sem határozok meg konkrét célokat az életemben. Viszont sokkal jobban tisztában vagyok a képességeimmel és a korlátaimmal, mint valaha. Ez segít döntéseket hozni, segít felismerni az élet adta lehetőségeket; azokat, amelyek a nekem megfelelő irányba visznek.

A hétköznapi munkahelyi szenvedéseink témáját szeretném felkarolni. A célom, hogy legyen egy fórum, ahol az emberek rádöbbenthetnek, hogy nincsenek egyedül a kételyeikkel, szenvedésükkel; másoknak is hasonló problémáik vannak. Egy hely, ahol segítséget kaphatsz, ahol nem kell szégyenkezni semmiért.

A nagyvállalatok kimagaslóan sikeres embereit mindenki megénekli, de mi van a maradék 98%-unkkal? A tapasztalatom átadásával szeretnék segíteni és azzal, hogy beemelek a közbeszédbe egy fontos, sokunkat érintő témát: a mai, modern munkahelyek embertelenségét és az általuk okozott szenvedést.


Az ősi bölcsesség szerint az életben két lehetőséged van:

„Szenvedve szenvedsz vagy szenvedve fejlődsz.”

Szerintem érdemes inkább a fejlődésünkre koncentrálni, ha már itt vagyunk!


Indulhatunk?

Bán András

bandi1.jpg




ez a bemutatkozás először rövidített formában a wmn.hu-n jelent meg

A bejegyzés trackback címe:

https://kocsolom.blog.hu/api/trackback/id/tr7713817430

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gkc 2018.04.10. 10:00:04

Szuper, veled vagyok! :)

svédnyugger 2018.04.15. 07:47:24

Az ember sokmindent megspórol, többek között a stresset is, ha korán be tudja helyezni magát a kategóriákba. Mennyit tudok? Mennyit érek? Megkapom az anyagiakat a teljesítményem után? Elismerem a tévedéseimet? Elismeri a környezetem a tévedéseit irányomban? És még sok más apróság.

gkc 2018.04.19. 10:50:53

Igen, ez jól hangzik, és szerintem az ember ezeket előbb-utóbb tudja magáról. Viszont nekem azokkal a kollégákkal/főnökeimmel van a legtöbb bajom, akik próbálnak elbizonytalanítani a saját értékeimmel kapcsolatban. Akár féltékenységből, akár versengésből, akár lustaságból, akár a csak azért, mert középszerűségüket védik. Stressz akkor nem lesz már, amikor ezeket is tudja szűrni az ember, és nem ugrik be nekik. Ha szerencséd van és jó a főnököd, akkor támogat az értékeid megtalálásában, vagy esetleg akár még olyanokat is meglát benned, amiről nem tudsz, vagy csak sejted, és bizonytalan vagy velük kapcsolatban. Ilyen sajna nagyon kevés van...